Ez a dal a Pillangó-hatás című, minden tekintetben kiváló és feltétlenül ajánlott film záródalaként vált ismertté, és 2002-ben jelent meg. Ugyan az Oasis zenekarért nem rajongok (ha kedvemre való zenét játszottak volna, akkor is nehéz lenne szeretni őket a frontember sztárallűrjei miatt), ezt a számot jól eltalálták, nem véletlenül jelezték többen is, hogy itt lenne a helye, bár kétségtelenül sokkal nagyobbat üt a film végén, mint önmagában. A szöveg, amint a címből is kiderül, alapvetően arról szól, hogy ne legyünk szomorúak - Noel Gallagher a Wikipedia szerint egy nehéz időszakban lévő barátjára gondolva írta a dalt -, mégis inkább keserédes hangulat árad belőle. A jó sok kitartott hang miatt zenére iváshoz is ajánlom, mivel jól lehet üvölteni hangosan, illetve ha toleráns városlakók vagyunk, akkor csak némán befelé.
Folytatódik a sorozat, immáron nem mindennapi frissítéssel, de rendszeresen. Köszönjük a kommentben és levélben beküldött ötleteket, sok meg fog jelenni közülük, és továbbra is várjuk őket.
"Versenyen kívül" egy finoman ironikus, ámde kedvesen vigasztaló zene a sok kiváló skandináv jazzénekesnő egyikétől, Sofia Pettersontól, a címe Better Days. Legyen ez a mottó az új évre is.
A fejlécben száz szomorú dalt ígértünk. A tegnapi volt kereken az ötvenedik, vagyis félidőben járunk, ilyenkor pedig a szabályok szerint rövid szünet következik, részben a közelgő ünnepre való tekintettel (nem mintha a karácsonytól olyan távol állna a szomorúság, de mégiscsak a örömé kellene lennie), részben pedig azért, mert - amint erre pár héttel ezelőtt a Szolgálati közleményben erre már felhívtuk a figyelmet - az első jelentős hullámon túl vagyunk, elég kevés dal van már csak a listán, és le kell engedni a gátat, hogy felduzzadjon a választék. Tehát akinek javaslata-kedvence van, továbbra se habozzon beküldeni akár e-mailben, akár kommentben. Addig is böngésszetek a meglévő számok között, vagy töltsétek az időt szeretteitekkel.
1971-be utazunk a mai dal kedvéért. Az előadó Gordon Lightfoot kanadai folkzenész, munkásságának ez az egyetlen nagy slágere, viszont annál nagyobb: gyakran hallani a rádiókban, még ha olykor nem is az eredetit, hanem a számtalan feldolgozás egyikét. Elénekelte többek között Johnny Cash, Olivia Newton-John és Liza Minelli is, sőt, még egy diszkókompatibilis verzióval is meggyalázták a közelmúltban. Ez utóbbit valószínűleg a kellemes dallamának köszönheti, mert a témája sehogyan sem illeszthető a house-ra jellemző életérzéshez. A korábban itt szereplő Sheryl Crow-dalhoz hasonlóan itt is a szerelem kihűléséről van szó, és arról, hogy milyen nehéz kifejezni az ember komplex és olykor még saját maga által is nehezen értelmezhető és nyomon követhető érzéseit, még annak is, aki a legközelebb áll(t) hozzánk.
Őszintén szólva nem vagyok oda sem ezért a stílusért, sem kifejezetten ezért a számért, azonban annyi helyen láttam szerepelni a legszomorúbb dalok között, és akkora sláger volt a maga idejében - még ha csak egyszeri siker is, legalábbis soha nem hallottam másik Toni Braxton dalt -, hogy nem akartam kihagyni innen sem. A szokásos szerzői jogi ügyesbajos miatt az eredeti klip nem ágyazható be, akit érdekel, itt megtekintheti. A dallam kellemes, fülbemászó és ottragadó, az énekesnő technikai tudása pedig elvitathatatlan. A szövegről már nehéz ennyi szépet mondani, javarészt a szokásos popos klisék, a legjobb pillanatát tulajdonképpen ellövi a címben - értelemszerűen nincs olyan szó, hogy un-break, se un-cry, ugyanakkor szellemes és érthető, nyelvileg is működőképes szavak születtek, a hatásosságukról nem is beszélve. Szóval mindent összevéve azért értem azokat, akik kedvelik ezt a dalt.
Szintén olvasói beküldés eredménye a mai bejegyzés, köszönet érte. Ugyan ismertem ezt a dalt, de annyira ritkán találkozni vele, ha történetesen nem szerepel az ember gyűjteményében, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Úgy sejtem, a legtöbben szintén a Kegyetlen játékok (Cruel Intentions) című film egészen minőségi soundtrackjé(be)n találkoztak vele. A semmilyen társíthatósággal nem bíró videóért elnézést kérek, ez volt az egyetlen stúdióverziós kísérettel rendelkező darab a YouTube-on, a többi mind koncertfelvétel. Ez is afféle univerzális szám, ami bármilyen szomorkodáshoz passzol - a rövidke szöveg értelmezése nyomán éreztem úgy, hogy a magány és az önsajnálat címke illik hozzá leginkább. Mindenki a saját bőrének és saját fejének foglya, és a legzárkózottabbaknak is igényük van rá időnként, hogy kiönthessék a szívüket, illetve az elkövetett hibák fásulttá, érzelmileg jegessé, kilúgozottá, érdektelenné is tehetnek minket. Az egyik kedvenc mondásom szerint az a macska, amelyik egyszer ráült a forró kályhafedélre, soha többé nem ül rá - de a hidegre sem.
A rövidke haragos sorozat utolsó darabja a mai dal. A Goodbye My Lover-nél azt írtam, hogy a szomorú válogatás közepére, a mélypontra esne - ez hatványozottan igaz erre a számra is (már csak azért is, mert több irányból fűznek hozzá személyes szálak, és az egyik kedvencem). A Nine Inch Nails zenekart alapvetően jellemzi a borongós hangulat, ez pedig egy gyöngyszem a munkásságukban. Bármilyen hangulatban is talál meg, mindig képes lefelé, illetve mélyebbre húzni. A hallatán minimum zokogni, vagy még inkább a pengét hosszanti irányban a vénára vezetni lenne kedve az embernek, lehetetlen nem belegondolni az annyira akart, ámde soha el nem ért és immár elérhetetlen célba - ami persze egy beteljesületlen vagy teljesen gajra ment szerelem. Mindeközben könyörög is a szöveg az életünk megrontójához, hogy valamiképp távolítsa el ezt az iszonyatos fájdalmat a lelkünkből. És amiért különösen zseniálisnak és szerethetőnek tartom ezt a dalt, az az egészet átható önutálat (amihez hasonlót csak a Radioheadtől tapasztaltam eddig), a gyengeség és a vereség nyílt beismerése, eldobva a keménység álarcát, így a tükörbe nézve, és megijedve attól, amit abban megláttunk.
A YouTube-"videó" egészen friss, és tartok tőle, hogy nem lesz sokáig kint, úgyhogy itt egy tartaléklink, ami ugyan élő, de eléggé hasonlít a stúdióváltozathoz.
A Puddle Of Mudd zenekart a legtöbben csak a She Hates Me című slágerről ismerik, amely képes volt a Grease és a Summer Nights óta a jóég tudja hanyadszor is sikerre vinni ugyanazt a négy akkordot - ettől függetlenül az is remek dal, csak szerettem volna egy kevésbé ismert számot választani. A YouTube és a szerzőijog-védelem ezúttal is behatárolta a lehetőségeket, tehát ezúttal is mindenkinek ajánlom a zenekar munkásságában való elmélyedést, amennyiben megnyeri a tetszését a tegnapihoz hasonlóan szintén grunge-stílusú szerzemény. Nagyon bírom az énekes rekedtes és erőteljes hangját. A második lemez első trackje a mai, ennek megfelelően duzzad az energiától zúzós gitárhangzással és dögös dobolással. A szöveg pedig ezúttal is a szókimondó egyszerűségével hódít: megtörtént, amitől féltem, elhagytál, és most rossz nekem. Sajnos a csúnyának minősülő szavakat lenyesték a felvételen, pedig egyáltalán nem öncélúak és nem is káromkodási céllal szerepelnek a szövegben - melyik elhagyott szerelmesnek nem jut eszébe válogatott önkínzás gyanánt, hogyan "effvördözik" az exe az új partnerével?
A morcos sorozat első dalát szintén olvasónak köszönhetjük, toszódj+ bloggertárs küldte be még a kezdetekkor, olyasmi megjegyzéssel, hogy ipari mennyiségű vodkát fogyasztott el e szám mellé. A zenére ivás (mely magában foglalja azt is, hogy az iváskor csak a zene van a fogyasztó társaságában) egy külön bejegyzést is megérne egy erre a célra megfelelőbb blogban, mindenesetre csak ajánlani tudom annak, aki még nem próbálta. Aki pedig már igen, az cseppet sem lepődik meg a mai zene és a vodka ily szoros összehangolódásán. Talán szégyen, de a Bush zenekarról most hallottam először, pedig ahogy látom, elég régóta üzemelő grunge-csapatról van szó (a '92-es megalakulás láttán megbocsátottam a Nirvana-utánérzést is). A szöveg a koherenciát tekintve nekem kissé zavaros, annyit tudtam kihámozni belőle, hogy nem túl szépeket kíván a dal címzettjének, de az erősségét elsősorban egyes különálló sorok jelentik, amiket külön-külön átérezve lehet együtt üvölteni az énekessel.
Dalszöveg ebben az ablakban (mert online nincs, így kénytelen voltam saját fülből leírni):
Sometimes I wish I had a gun So you and I could be alone You'd be my hostage for the day And you'd do just what I say
I'd aim it at your arms And make you wrap around me I'd aim it at your lips And make you say you love me I'd aim it at your eyes And give a look of love And we'd be happy, baby
Sometimes I wish I had a gun Sometimes I wish I had a gun Whenever you go walkin' by You wouldn't give me that look When my gun caught your eye
I'd aim it at your arms You'd wrap around me I'd aim it at your lips And make you wanna kiss me I'd aim it at your eyes And give a look of love And we'd be happy, baby
Sometimes I wish I had a gun
Sometimes I wish I had a gun Cause competition isn't fun I'd aim it at those other girls And would see how fast they run
I'd point it at your arms You'd wrap around me I'd point it at your lips And you would kiss me I'd point it at your heart You'd feel so full of love And we'd be happy, baby
Sometimes I wish I had a gun Sometimes I wish I had a gun Sometimes I wish I had a gun Sometimes I wish I had a gun
Mikor?
Frusztráció, csalódás, szakítás
Miért?
A következő napokban kicsit szigorúbb vizekre evezünk - néhány dühvel átfűtött szám fog következni a frusztráció rovatban. Erre tökéletes felvezetés ez a dal, amelynek a címe ugyan valamivel keményebb élményt ígér ahhoz képest, amilyen finom kis blues szólal meg (igazán kiváló basszustémákkal), a szöveg miatt azonban mindenképpen megérdemli a kalapemelést. A reménytelen szerelmes bármire képes lehet, és ha másképp nem megy, akár erőszakkal is kicsiholná a viszonzást. Próbáljon csak bárki ellenkezni egy fegyverrel hadonászó nővel! Az előadó valójában színésznő, ez a dal pedig A Date With John Waters című válogatáson jelent meg - ő az a rendező, aki szívesen foglalkoztatta a művésznőt a filmjeiben is.
Legutóbbi kommentek